Van, ami változott, persze. :)
"A csengő hangjára riadok, ki lehet ez, szilveszter délben. Kimászom a fotelből, megyek a másik szobába, onnan lelátni ugyanis a ház bejáratához. A szomszéd kislányok ácsorognak ott három kismacskával a kezükben, és keresik a kispasit, a féltizenegy évest, ahogy ő magát mostanában nevezi. Mondom: sajnos nincs itthon. Csuknám az ablakot, de hát ez nagy baj, érkezik a válasz, mire megáll a kezem. Ő nevezte el a cicákat és csak kettő nevére emlékszünk, most mi lesz így a harmadikkal, magyarázzák kétségbeesetten a lányok.
Melyik macskának nincs neve? – kérdezem, és óvatosan kijjebb hajolok, hát ennek, emelnek a lányok magasba ekkor egy koromfekete gombolyagot.
Ja, annak? – válaszolom megkönnyebbülve. – Legyen, mondjuk, Unikum.
Bevallom nem szeretek szilveszterezni. Mert sosem bírtam a kényszerből, mindenáron pörgést. Úgyhogy, volt bizony már példa arra is: egyszerűen átaludtam magam az újesztendőbe. Most meg évek óta inkább egy nappal korábban mulatok, harmincadikán, házibuliban, ugyanabban a baráti, ismerősi körben.
Ez egy olyan kapaszkodóféle évről évre a számomra: reggelig ott maradni, és az utolsó, pofátlan vendégekkel, meg az álmos házigazdákkal együtt virslit főzni a romokban heverő konyhában, hozzá a maradék pezsgőt is meginni, közben rádiót hallgatni. Majd már világosban, az üres utcákon fázósan hazabaktatni, hogy az év utolsó napján lehessen kissé lelassultan szundítani, délután az előre gondosan megfőzött káposztalevest szürcsölni, este pedig a tévé előtti fotelben elfészkelődni, és megnézni például a Múmia visszatér című filmet.
Ilyenkor, a meghitt félálomban azért mindig végiggondolom az eltelt évet, és fogadkozom a következőre. Na, ez az egy végre bejön nekem a szilveszterből. Van ebben ugyanis valami békés illúzió, még a legrémesebb év utolsó pillanatait is boldogan lehet megélni, abban a hitben, hogy most, a tizenkét óraütésre lezárul minden, aztán tiszta lappal indulhat az ember.
Az igazság az, sosem kérem számon magamtól az újévi fogadalmaimat. Valójában egy év elteltével a legtöbbször már nem is emlékszem rájuk. Még az is lehet, hogy évről évre ugyanazokat sorolom fel. Az idén már biztosan lemegyek a közeli konditerembe sportolni, elolvasom az ágyam mellett egyre nagyobb halomban sorakozó könyveket, megtanulok végre jól horvátul, nagy ívben elkerülöm a nejlomájereket, és ha lehet, megkomolyodom. Lemondok például arról a szokásomról, hogy az év utolsó napján, hajnaltájt, a buliból hazafelé, végigcsengetem az utamba eső lépcsőházakat.
Nem emlékszem pontosan, hogy is kezdődött, de ez most már olyan szertartásféle, kapualjból kapualjba átszökkenni, kiválasztani egy nevet. Majd becsengetni. Az évek során sokat fejlődött a technikám, ma már praktikusan egyszerre tíz ujjal is tudok csengetni, például a sokemeletes házak kapujában. Megdöbbentő megfigyelésem, hogy rajtam kívül is egész sokan ébre vannak ilyenkor, fogalmam sincs, hogy mi a fenét csinálnak a nagy mulatás előtti éjszaka hajnalán, de alig érintem az ujjammal a gombot, máris leszól egy-egy hang, hogy igen, vagy ki az, némelyik hang már egészen ismerős, úgy megkérdezném, mi történt vele tavaly óta, de inkább csak az mondom, boldog új évet, és szaladok tovább…
A szomszédok persze még hetekig kérdezgették, a gyerekek folyamatos Unikum, Unikum hol vagy, kiabálását hallgatva, vajon ki volt az a hülye, aki alkoholról nevezett el egy kismacskát."
Féderer Ágnes (Az eredeti cikk 2002. december 31-én jelent meg a Népszabadságban.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
