Ijesztően kiszámoltam, hogy húsz év után járok újra a Mányoki úti uszodába. Imádom, ahogy itt megállt az élet. Biztonságot ad, hogy szinte minden ugyanúgy van, mint annak idején, amikor a szomszéd házban laktam és nyáron majdnem csak fürdőruhában baktattam át néhány hosszra.
Ahogy akkor, most is a nyugdíjas sávban sportolok, jó, az a jelző van kiírva, hogy lassú, de rajtam kívül általában csak valódi nyugdíjasok használják. Ez a sáv valójában kettő összenyitva, így többen is elférünk, ha betartjuk az íratlan szabályokat. Ami úgy szól, hogy az egyikben megyünk odafelé, és a másikban fordulunk. Ez ad lehetőséget a különböző tempók összehangolására, olyan, mintha körben úsznánk, kis túlzással. Én igyekszem nyitásra érkezni, és elsőként csobbanni, így mire háromnál többen gyűlünk össze, általában készen is vagyok a magam diktálta edzéssel, irány a szauna.
Mindenki úgy lép be a medencéhez, hogy felméri a terepet. A bejárattól távolabbi szélső sávokban a nagyon profik nyomják, középen az amatőr, de haladós úszók menőznek, és mi vagyunk a másik szélen, a lassúk. Nincs keveredés, ez a rend, amit azért olykor kikezd valaki. Általában ötven év feletti és férfi az illető. Valahogy ez egy önmaguknak bizonyítós életkor. Már a kezdő lépésein látszik a bizonytalanság, túl hosszú ideig igazgatja a sapkáját és úszószemüvegét. Szíve szerint a nagyon profik közé sorolja magát, de van annyi önmérséklete, hogy nem meri ott kezdeni az úszást. Hosszan méregeti a középső sávokat, még a fejét is megcsóválja, két látványos bemelegítő karkörzés közben. Ezzel üzen, leginkább magának, hogy amit lát, nem teszik, bitorolják az ő terepét, pedig járna neki egy külön sáv. Így tehát kényszerűségből közénk ugrik be, direkt fejessel, pláne, ha az úszómester nem látja. Óriási lendülettel kezd, mindegyikünket lehajráz, prüszköl, fröcsköl, csapkod, és rugdos, ha nem húzódunk ki oldalra.
A rend azonban szilárd, mi rójuk a köreinket, nem változtatunk, így néhány hossz után ő adja fel, és átsiklik a szomszédos sávba. Ott egy gyors és jó technikájú úszóval kell osztoznia, óhatatlanul jön a lelepleződés.
Pedig tartja magát, és hajt, ám a másik tényleg jobban úszik, magabiztosan kerülgeti és fél medencehosszat is ráver. Ekkor már les felénk, alig várja, hogy valamelyikünk kiszálljon a lassú sávból, és végül ott köt ki, majd elkezd szépen körbeúszni, ahogy mi.
Ilyen a rend hatalma. Családállítóként is mindig azt magyarázom, felesleges erőfeszítés becsapni magunkat. Kilökődünk onnan, ahova nem tartozunk. Hiába próbálkozunk, rosszul fogjuk érezni magunkat abban a rendszerben, amit csak elképzelünk, remélünk magunknak, ám nem a képességeinknek, adottságainknak, lehetőségünknek megfelelő.
Na, ez a fontos: mindig, minden helyzetben és rendszerben pont értékén mérni magunkat.
Se több, se kevesebb.
Különben az élet ad leckét, hogy egyértelmű legyen, hol a helyünk.
Féderer Ágnes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
