Van a családállítási csoportokban egy régi és fontos rituálé. Mielőtt belelendülnénk a kérdések, problémák, sorsok boncolgatásába, körbemegyünk, és mindenki bemutatkozik, majd elmondja, hogy milyen céllal érkezett. Már ekkor kezdenek összecsiszolódni az egymás számára vadidegen emberek. Érzik az energiákat, a hasonló félelmet, reményt, és bizalmat. Észre sem veszik, de máris hatnak egymásra. Aztán elindul a munka, ami néha nehéz, néha felemelő, ám mindig együtt sírunk, vagy épp nevetünk, hiszen mások történetében sokszor felfedezhető egy-egy darabka a mi életünkből is.
Arra szegeződik a reflektorfény, aki épp sorra kerül. Persze nagyon nehéz ott állni a kivilágított színpadon – látom, ahogy az aktuális kérdező eleinte kétségbeesetten kémleli a körülötte lévő homályt, szeretne kapaszkodni a többiekbe, egy kicsit elbújni még közéjük. De akkor és ott, egyedül kell szembenéznie azzal, ami jön. Amikor belemegy ebbe, bevállalja, és hagyja magát az érzésekkel sodorni, hirtelen összekapcsolódik. A családjával, az életével, a lelkével, a körben ülőkkel. Megérzi azt, hogy önmagán keresztül vezet az út a nagyobb egységekhez. Rájön, hogy nincs egyedül.
Ez talán a legszebb pillanatok egyike a családállításban.
Nem véletlen, hogy aki nem csupán egy napra, hanem hosszabb időre köteleződik el hozzánk, valódi lelki társakat, barátokat, szerelmet találhat a közös úton. Mert a legelső kezdő körtől a végéig, sok ilyen élményben lesz része. Ezért is szeretem a nyári táborokat, mert ott 5 napon át, tartósan megmarad ez a hatás, amiből hosszú időn át lehet töltekezni.
Az idén azonban valami más is volt.
Valahogy beszökött a kezdő körökbe a világ a maga mostani valóságával. Az első pillanatokban ugyanis a különbségek is felnagyítódtak, élessé váltak a határok. És mégis. Négy nagyon különböző összetételű csoportban történt meg aztán a csoda. Napról napra omlottak le a falak, és nyíltak ki csatornák az odafigyelésre, megismerésre, elfogadásra. Sokan sikerrel lépték át a saját határaikat. Véd és dacszövetségek jöttek létre a különbözőségre építkezve.
Mindig voltak az ehhez hasonló csoportmunkákban fontos pillanatok. Most életre szóló tapasztalásokkal is gazdagodtunk. Tétje lett annak, ami történt.
Kicsiben, átmenetileg, megoldást találtunk arra, hogyan kapcsolódhatunk úgy egymáshoz, hogy nem kérdőjeleződik meg az, ami nekünk fontos.
A valami más beengedése azonban formálhat, és változásokat indíthat el.
Ez az a plusz, amivel jó tanácsadóvá, jobb emberré válhat valaki.
Féderer Ágnes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
