A minap, amikor Budapest felé tartottam, eszembe jutott egy régi emlék. Nagyon sok évvel ezelőtt leugrottunk a Balatonra egy barátnőmmel, annyi minden belefért abba a napba: rokonlátogatás, jó ebéd, vízibiciklizés, rengeteg nevetés. Odafele épp a balatonakarattyai benzinkútnál álltunk meg, valami apróság nem stimmelt az autóval, segítséget kértünk. Amíg ez intéződött, sétáltam egy kicsit a környéken. Nem tudom hogyan reagáltam volna, ha akkor odalép hozzám valaki, és azt mondja, hogy 2018-ban itt fogok élni Aligán egy olyan férfi feleségeként, akit akkor még nem is ismertem, sok kutyám lesz, és családállítással foglalkozom majd.
Tökéletesen kereknek tűnt az akkori életem is, valószínűleg megijedtem volna attól, amit mond.
De azt is tudom, hogy nem véletlenül alakult így az életem. Valójában több ilyen pont is lehetett volna benne, ahonnan belekukkolni a jövőmbe első pillantásra hihetetlen képeket mutatott volna.
Amikor először férjhez mentem, nem gondoltam volna, hogy majd egy másik férfi gyerekét hordom a szívem alatt. Amikor a gödöllői egyetemen az afrikai vadállatok megmentéséről ábrándoztam, nem hittem volna, hogy helyette közel két évtizedig újságíró leszek, és közben soha nem terveztem azzal, hogy egyszer a tanácsadás, tanítás lesz a főállásom. Amikor elköltöztünk a horvátországi Splitbe, kinevettem volna azt, aki megmutatja egy (szlovén) koperi lakás tulajdoni lapján a nevemet. Pláne kiakadtam volna attól, ha a következő képben egy tengerparttól távoli, már majdnem olasz falucska erősen felújítandó házában látom magam, szó szerint elzárva a világtól.
De mindez, és még sok minden megtörtént, és végül most itt vagyok Balatonaligán, a sok kutyával, férjjel, családállítóként. Mostanában ilyen fordulatokkal már nem változik az életem. Megérkeztem valahova, és az a legjobb ebben az útban, hogy egyetlen pillanatát sem bánom. Szerettem úton lenni, nem akartam mindig biztosra menni, és az is rendben van, hogy közben mások valósították meg maguknak bizonyos korábbi álmaimat. Azok ugyanis csak tervek voltak, és aztán az útelágazásoknál, amikor döntenem kellett, nem arra mentem, amerre korábban gondoltam haladni, hanem mindig abban a döntő pillanatban határoztam el magam a következő lépésre.
Terveket kitűzni mindig fontos, de ahhoz, hogy a célokból valóság lehessen, szükség van pár lépésre, tettre, döntésre. Muszáj felismerni, hogy közben tapasztalunk, változunk. Annak lesz fejlődést hozó élete, aki a döntő pillanatban – ha úgy látja, már nem arra van szüksége –, nem fél átírni vagy akár feladni is a korábbi célt. Igen, van úgy, hogy ebből az útközbeni tapasztalatokból összejött, megváltozott nézőpontból hirtelen minden más lesz. És ez a lényeg az életben: a rugalmasság, az alkalmazkodás a bizonytalansághoz.
Ez a stratégia nem azonos azzal, hogy valaki félelemből, épp a kockázatvállalás elkerüléséért adja fel az álmait, és ezzel letér a számára kijelölt útról.
Ahhoz, hogy ne a biztonságot tekintsük elsődlegesnek, azaz kockázatvállalásra készek legyünk, szükség van önazonosságra. Tudnom kell, hogy ki vagyok, rendben kell lennem azzal, honnan jövök, el kell fogadnom mindazt, ami eddig megtörtént velem, és hinnem kell abban – vagyis magamban –, hogy amit szeretnék, az megvalósítható. A többi meg majd útközben alakul. Majd én alakítom, a döntéseimmel.
A férjem mostanában terveket sző a nyugdíjas éveinkről. Ha csak egy kicsit is betartom azt, amit az előbb leírtam, félek, hogy hátra van még egy nagy fordulat az életemből:)
Féderer Ágnes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
